8. fejezet

Sziasztok. Hoztam a frisset. Örülhettek, mert ma dupla fejit hoztam, mivel ma van a 18. születésnapom.
A fejezetet küldöm Adelenak, Demonnak, Dettynek. Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást.
Puszi :D

( Emmett szemszöge)

Nem bírtam megmaradni. Egyszerűen nem tudtam nyugodni, hogy  a szomszédban ott van az a lány, és nem is beszéltünk.

Biztos rosszul érezheti magát itt, és fél.

Még ha nincs is mitől. Azt király elleni támadásnak venném, és kegyetlen halállal lakolna.

Bementem a gardróbomba, ami Alice miatt tömve van ruhával. Nem azt mondom, hogy csak egy ruhában akarok járni, csak azért túlzásokba sem kellene esni. Pedig amit ő csinál az már abszurd. Mintha a vásárlás éltetné. Amikor meg engem is elrángat az a legrosszabb. Órákig járkálni üzletről üzletre, amíg más ki sem látszom a csomagok közül, amit meg persze férfiúi létem miatt nekem kell cipelnem.

Mikor én vagyok a király! De mindegy. Nem akarom ezzel felidegesíteni magam. Inkább gyorsan felöltözök, mert nem tudok már sokáig a szobámba megmaradni. Túlságosan vonz az a lány..

Gyorsan kiválasztottam egy szürke hosszú ujjút, és egy fekete farmert, és felöltöztem.. Sajnos a Volturi nyakláncát kötelező viselnünk, de engedélyezett a Cullen karkötő is, így mindkettő be van vezetve. Edward szerint egyik katonát sem zavarta. Sőt. Az oroszlán a a címerünkben eddig is tetszett nekik.

Kiléptem a szobámból, és körülnéztem. A szobros folyosón nem volt senki, csupán Vénusz nézett rám vissza. Ezen a folyosón a Római Istenek voltak találhatóak. Egy másikon  görögök voltak. Hát igen. Aro idejében valamivel ide kellett csalogatni a turistákat. Ilyen kincsekkel sikerült is.

Az ismeretlen szobája elé léptem, és kopogtam. Mivel választ nem kaptam, benyitottam az ajtón.

A szobába nem volt senki, viszont az egyik ajtó mögül hallottam, ahogy egy testen víz pereg.

Nagy nehezen vissza tudtam magamat fogni, és nem törtem rá az ajtót. Odasétáltam az ágy mellé, és leültem a kényelmes puffra.

Becsuktam a szemem, és hallgattam az ajtón túl történteket. Tisztán hallottam, ahogy bekeni a testét testápolóval, majd a ruhasurrogást, ahogy felveszi azokat. Ebben a pillanatban szívesen lettem volna a helyükben, hogy én terítsem be vékony , kecses testét magammal.

Pillanatokon belül nyílt az ajtó, és megcsapott a levendula pajzán illata. Kinyitottam a szemem , majd láttam , ahogy kijön az ajtón, és meglepődik amikor meglát. A lány szebb volt, mielőtt kimentem volna. Még úgy is, hogy a testét foltok tarkították. Gyönyörű szemeivel engem vizslatott.. A sok szenvedés ellenében is erős tekintete volt.

-         Szia. – köszöntem bátortalanul.

( Amy szemszöge )

-         Szia. – Köszönt bátortalanul.

Nem köszöntem vissza, csak néztem, ahogy ott ül. Gondolkodtam, hogy esetleg visszazárkózzam a mosdóba, de volt egy olyan érzésem, hogy nem menekülhetek.

Ezért inkább rögtön neki szegeztem kérdésem.

-         Mit akarnak tőlem? Kik maguk? És mikor mehetek haza? – kérdeztem , bár féltem, hangomben  megpróbáltam ezt nem kimutatni, és a szöszi miatt nem véletlenül használtam többes számot Na meg ott van az én angyalom. Inkább ő lenne itt ehelyett az izomkolosszus helyett.

-         Mi …. – akart válaszolni, de félbeszakítottam.

-         Tudja mit?! Nem érdekel, hogy kik maguk, a maffia, vagy bármi más, csak engedjenek el. – keltem ki magamból

-         Azt nem lehet. – felelte keserűen

-         Hogy érti azt, hogy nem lehet?!

-         Beteg. Valószínűleg üldözik. Nem biztonságos odakint. – felelte

-         Legalább a szüleimet felhívhatom? – próbálkoztam

-         Az sem lehetséges. Esetleg lenyomozhatnak Az utolsó esély is elveszett, hogy élve kijutok innen.

-         Ki fogsz jutni. – hazudott a szemembe .

-         Egy fenét fogok kijutni. Legalább ne hazudj a szemembe.- keltem ki magamból.

-         Rendben. Tudod mit? Aro Volturi életére esküszöm, hogy szabadjára foglak engedni. – mondta vigyorogva.

-         Ki az-az Aro Volturi? – kérdeztem zavartan

-         Ó! Ő egy régi jó barátom volt. – felelte még nagyobb mosollyal

Egy pillanat. Hogy érti azt hogy volt? Gondolataimat nem tartottam magamba, egyenesen neki szegtem a kérdést.

-         Hogy érted, azt, hogy volt?

-         Ő. Izé. Nem csak volt, még most is az. – hebegett. Különösnek találtam ezt a bizonytalanságot, de nem kerítettem túl nagy feneket neki.

-         Rendben. – engedtem fel, és közelebb mentem hozzá.. Félúton jártam, mikor valami íncsiklandó illatot éreztem. Oldalra néztem, és megláttam egy tálon egy nagy adag Bolognai spagettit. Megkordult a gyomrom, mire a srác megszólalt.

-         Neked hozták, szóval egyél nyugodtan.

-         Köszönöm, de nem vagyok éhes. – tiltakoztam

-         De még mennyire , hogy éhes vagy. Hallom a gyomrod korgását.- mondta, mire az arcom mélyvörösbe váltott, de megmakacsoltam magam, és már csak azért sem ettem. Pedig a gyomrom közben komoly ellenvetését nyilatkozta döntésem iránt.

-         Kérlek egyél. – szólalt meg ismét lágy hangon, mire nem bírtam tovább, és feladtam a küzdelmemet. Csatát vesztve odasétáltam az asztalhoz, leültem a kanapéra, és mélyet szippantottam az ételből, mire összefutott a nyál a számban. Külön-külön éreztem a paradicsom, a bazsalikom, és a hús mámorító illatát. Tetejét sűrűn befedte a sajt.. Nem olvadt el rajta, hanem pont olyan volt amilyennek szeretem.( ez nem a törihez tartozik, de én megéheztem. Ti nem?)

-         Jó étvágyat. – mondta

-         Köszönöm. – feleltem pironkodva. Ő miért nem eszik? Lehet, hogy méreg van a kajában? Végül is a kívülről csodás dolgok szoktak lenni a legromlottabbak. Bekaptam egy falatot, és ledermedtem. Még életemben nem ettem ilyen finom spagettit. Anyu sajnos nem gyakran csinált ilyet, mert a nagyapám Billy Black aki szintén velünk él, nem nagyon szereti.

-         A nevedet elárulnád? – kérdezte, és mikor felnéztem, sürgető sóvárgást láttam a szemében, amit nem tudtam mire vélni.

-         Amanda Black. De hívj csak Amy-nek – feleltem. Tudom, hogy nem szabadna ezek után megengednem , hogy Amy-nek hívjon, de nem nagyon szeretem az Amandát.

-         Gyönyörű szemed van Amy. – bókolt, mire elpirultam.

-         Köszönöm.

-         És… - Nem  tudtam tovább folytatni, mert egy koboldszerű lány lépett be az ajtón. Csak úgy. Kopogtatás nélkül. Barlangban éltek ezek vagy mi? Remélem azért az ajtót becsukja. A  lány nem volt valami nagy termetű. Különösen szépnek sem volt mondható. Legalábbis  a szőke lányhoz képest. Nálam azért szebb volt. Hollófekete haja rövidre nyírt tincsekben meredezett szanaszét. Ekkor lejjebb tekintettem, és megláttam a kezében a töménytelen mennyiségű szatyrot. Odasétált az ágyamhoz a fiú mellé, letette a szatyrokat, és az ágyra borította tartalmukat.

-         Ezeket neked vettem az ittléted idejére. – mondta, mire pár pillanat múlva leesett, hogy hozzám beszél. – Amúgy Alice vagyok. Szia.

-         Amy. – feleltem, majd ismét az ágyra néztem. – Ennyi ruha? Mennyi ideig akarnak ezek itt tartani? – estem még jobban pánikba.

-         Ha végeztél az evéssel, átöltözhetnél.. Olyan ruhát vegyél fel, amiben van kék. Jól megy a szemedhez, és a hajadhoz. Na meg a tökéletes alakodon nagyon jól néz ki egy kék top.

-         Ja. Tökéletes alak. – morogtam szarkasztikusan

-         Na nekem mennem kell. Egy-két óra múlva visszajövök, és akkor sétálhatnánk. Körbevezetnélek a mostani otthonodban. – mondta, mintha már évek óta barátnők lennénk, és ezt a helyet az otthonomnak nevezhetném.

-         Ne haragudj, de nem is ismerlek, és…- nem tudtam végigmondani, amit akartam, mert félbeszakított.

-         Na látod! Itt az alkalom, és az idő, hogy megismerkedjünk. Válaszolni nem tudtam, mert kiszáguldott a szobából, és ott maradtam egyedül a még mindig szótlan sráccal. Mióta Alice bejött, olyan volt, mint egy élőhalott. Ha nem lett volna a periférikus látómezőmön belül, észre sem vettem volna, hogy a szobában van.

-         Ne haragudj. A húgom néha elég idegesítő. Vagyis inkább elég gyakran. – ezen a kijelentésén mosolyognom kellet, és eszembe jutott, hogy még a nevét sem tudom, és valamire meg akarom kérni.

-         Még el sem mondtad, hogy hívnak.

-         Emmett McCarthy Cullen Volturi. De hívj csak Emmett. – mondta

-         Emmett. – Ismételtem el magamban a nevét. – Emmett? Nem távoznál a szobámból? – kértem meg, mire egy meglepett arcot láttam, ami rögtön átváltozott megbántottá.

-         De.

-         Ne haragudj! De behívnád azt , aki megmentett? Most inkább vele lennék. – mondtam, és éreztem, hogy ez nagyon nagy bunkóság volt tőlem.

-         Én vagyok az. – felelte, és most rajtam volt a sor, hogy megdöbbenjek.

-         Te nem lehetsz az, hiszen nem is hasonlítasz rá. Ő egy „ angyal ” volt. Te inkább – befejezni nem tudtam mert dühösen a szavamba vágott.

-         Mihez?! Egy démonhoz?! Egy szörnyeteghez?! – kapta fel a vizet, és kiszáguldott az ajtón, majd hangosan becsapta az ajtót.

-         Nem. Inkább egy medvéhez. Egy ölelnivaló plüssmacihoz. – suttogtam letörten, majd visszaültem a kanapéra, és szomorúan ettem tovább a spagettit, aminek hirtelen már nem is volt olyan jó íze. A szoba pedig üressé, és hihetetlenül magányossá vált Emmett nélkül.