Megjöttem.

Sziasztok.
Ne haragudjatok, hogy eddig nem adtam magamról életjelet. Még nem frissel jöttem... legalábbis nem itt. Egy hónapja kitaláltam egy új történetet, amit ma sikerült befejeznem. Legalábbis az első fejezetet. :D Sajnos hogy itt mikor lesz friss azt még én sem tudom, mert egyszerűen  nem tudok erre a blogra koncentrálni, de megígérem, hogy nem hagyom itt abba, csak várni kell a frissre. Tényleg nagyon sajnálom, és köszönöm nektek, akik olvastok, és velem együtt izguljátok végig Amy és Emmett gondokkal teli életét.
Ha még kíváncsiak vagytok az új blogomra , a címe Száguldó Remény .http://szaguldoremeny.blogspot.com/
Örülnék neki, ha benéznétek ide, és írnátok véleményt.
Előre is köszönöm.

12. fejezet

Sziasztok.
Hát ismét itt. Nagyon sajnálom, hogy nem hoztam eddig, de egyszerűen egy résznél leragadtam. És mondjuk az is igaz, hogy mások írása sokkal jobban érdekelt, mint a sajátom. Például most teljesen rákaptam a Forma1-es fanficekre. ( Sebire és Kimire :D Jó pasik. Nincs mit tenni. ) 
Köszönöm a kommenteket. Külön köszönöm Demonnak, aki minden fejezethez ír. Ezt a fejezetet neki küldeném.
Őőő... Hát többet sztem nem is idegesítelek benneteket . Inkább olvassátok.
Még annyi, hogy a fejlécet köszönöm Fridának.
Jó olvasást.
Puszi. <3
:D

( Amy szemszöge )

Mikor beléptem, még a lélegzetem is elállt. Először a terem stílusa nyűgözött le ami a manierizmus, a barokk, a rokokó és a XVII. századi francia klasszicizmus művészetét foglalta össze. Egyszerűen gyönyörű ez az épület.

-         Mi a véleményed a díszítésről? – kérdezte Alice.

Kérdésére megszakítottam gondolataimat az épület stílusának elemzéséről, és a díszítésre néztem.

A díszlet visszafogott. Sehol egy lufi, sem valami színes csicsás dolog. A teremben  a fehér, és a vörös szín uralkodott, ami stílusában és hangulatában is alkalmazkodott a helyhez.

Mi Aliccel még mindig az ajtó előtt álltunk, ahonnan két lépcső vezetett le a tömegbe.

Nagyon nagy esemény lehet ez, ha ennyien lettek meghívva. De mint ha Alice azt mondta, hogy csak 5 vendég van. Viszont akkor a többiek idevalósiak?

Végignéztem a tömegen. Voltak, akik táncoltak, voltak olyanok, akik beszélgettek, és egyesek, akik ettek.

-         Na, hogy tetszik? – kérdezte mellőlem Alice, akit időközben el is felejtettem, hogy itt van.

- Alice ez gyönyörű.  Te ezt az egészet egyedül csináltad? – érdeklődtem

- Nem. Bella, Rosalie, és Esme is a segítségemre voltak a tervezésnél. A díszítésben  viszont a többiek is segédkeztek.

-         Kik azok, akiket említettél?

-         A testvéreim, és az anyám. Egyik sem vér szerinti, de számomra olyanok, mint ha azok lennének. Majd bemutatlak nekik. – mondta, mire én ismét az embereket kezdtem nézni, és egy csomó figyelő tekintettel találtam szembe magam.

Volt aki érdeklődve, volt akik gyűlölködve, és olyat is találtam aki szánakozva nézett rám. Őszintén szólva eléggé megijedtem a tekintetektől, ezért ismét Alicehez fordultam.

-         Alice….? Ő itt van? – kérdeztem az említettet, de hogy kire gondolok, azt nem tudtam megmondani, mert elfelejtettem a nevét.

-         Persze. Emmett ott ül a tró… a széken. – felelte az említett felé mutatva, és követtem a tekintetét, ahol megláttam egy …. székben? Ez! Szék! Ez inkább hasonlít egy trónra.

Viszont ez a trón pontosan ugyanolyan. mint ami XIV. Lajos Francia királyé volt egykoron. (nem írom le, hogy milyen volt, mert erről fogalmam sincs. De biztos jól nézett ki tekintve, hogy általában a barokk stílusú tárgyak nem rondák)

Viszont az a trón a nagy francia forradalomban eltűnt. Ez nem lehet ugyanaz. Viszont mit beszél Emmettről? Én nem őt keresem. – gondoltam, és ezeknek azonnal hangot is adtam.

-         Alice én nem Emmettre, hanem Mike- ra gondoltam. – fogtam meg a kezét, ami jéghideg volt. De az hogy lehet? Hisz itt bent nincs ennyire hideg? És még kint is 24 fok van. Ilyen hideg keze csak a vámpíroknak van. De ő nem lehet az. A vámpíroknak vörös a szemük. Ráadásul akkor már rég megöltek volna, ha azok lennének.

De akkor mi állhat a dolgok hátterében?

-         Mike is ott van. Viszont mielőtt odamész hozzá, bemutatnálak valakiknek.

Lementünk a lépcsőn, majd a tömeget kikerülve indultunk meg a számomra még ismeretlen célunk felé.

Útközben még Emmettre tekintetem, aki különös módon még mindig engem követett a tekintetével. Furcsamód erről a nézésről Jennifer Lopez, és Pitbull – On the floor száma jut az eszembe. – ezen a gondolaton kicsit nevetnem kellet, de nem sokáig tudtam ezzel foglalkozni, mert Alice hirtelen megállt öt gyönyörű ember előtt.

-         Amy. Bemutatom neked a Denali klánt. Ők itt Tanya, Kate, Irina. – mutatott a három szőke hajú lány felé, - és ők Carmen, és Elezár. – mutatta be az ölelkező párt, akiknek viszont sötét hajuk volt.

Ha minden igaz, ennek az Elezárnak van a 35. születésnapja,

-         Sziasztok. Örülök, hogy megismerhetlek benneteket. – üdvözöltem őket, majd külön Elezárhoz fordultam.

-         Sok Boldog Születésnapot! Úgy hallottam ma töltötted be a 35.-et.

Láttam, hogy valamin nagyon mosolyognak, de nem tudtam hova kötni, ezért nagyon nem is foglalkoztam vele.

-         Köszönöm. – felelte őszinte mosollyal az arcán.

Nagyon kedves családnak látszik a Denali klán. Egyedül ez a Tanya érdekes külsőre számomra. Lehet, hogy gyönyörű, viszont enyhén ilyen… hogy is fejezzem ki magam… pirított ribancos vonásai vannak.

És nem hiszem, hogy emiatt a mini, hátközépig kivágott, rózsaszín ruhacsoda miatt van, ami körülbelül, úgy néz ki, mint ha lehányta volna egy macska. Bár lehet, hogy azzal többre ment volna.

Lehet, hogy nem vagyok kedves, de nem bírom az ilyen mindenkinek, szétteszem a lábam, aki épp az utamba esik nőket. Bár lehet, hogy csak külsőre ilyen, és belül egy érző szív található, de az eddigi tapasztalataimból, akik ilyen ruhát vesznek fel azok nem valami visszahúzódó, kedves egyének.

Furcsamód nem voltam féltékeny, pedig ha valaki hallotta volna a gondolataimat, lehet, hogy azt gondolta, hogy irigykedek a tökéletes alakjára, és a szőke hajára, de nem.

Egyszerűen csak a véleményemet fejezem ki, még ha nem is ismerem.

Hát igen. Sajnos ez nem tartozik a pozitív tulajdonságaim közé.

Egyik keze egy mellette álló, gesztenyebarna hajú, gyönyörű nő derekán nyugodott. Már kinézetre sokkal természetesebb szépség volt mint Tanya. Arcán a grimasz helyett kedves mosoly ült, és topáz szeméből is csak a kedvesség sugárzott.

 Viszont szemeiben a kedvesség mellett, még a kíváncsiság is tükröződött, és gondolom őt is érdekelte partnere vidámságának oka. Láttam, amint a férfi a füléhez hajol, majd belesúg valamit, mire a lány is elmosolyodott, mögülem meg egy morgás hallatszott.

MORGÁS?

Hátranéztem, majd Tanya dühös pillantásával találtam szembe magam.

Emiatt a nézés miatt valahogy egy cseppet sem akartam tovább maradni, ezért inkább udvariasan búcsút vettem tőlük.

-         Ha nem gond, én most mennék, de remélem, később még tudunk beszélni. – feleltem

-         Örültünk a találkozásnak. Feltétlenül. – válaszolták, egyedül Tanya nem szólt egy szót se, amit nem is bántam, viszont úgy nézett rám, hogy ha a szemmel ölni lehetne, már rég halott lennék.

Elindultam a tömeg felé barátomat keresve… Igen úgy éreztem, hogy Mike a barátom. Lehet, hogy csak ma találkoztunk, és alig fél órát beszéltünk, mégis valahogy az ő társasága volt számomra a legmegnyugtatóbb, neki volt a legkellemesebb a jelleme.

Bár Emmett után még a ribanc ikreknek is kellemes a jellemük, alias Alisonnak, és Madisonnak.

Ráadásul egy nő szereti, ha bókolnak neki, márpedig Mike szinte egyből elkezdett bókolni. Biztos sok nővel volt már dolga, ha ennyire mestere.

Miközben kerestem még alaposan megfigyeltem a többi embert. Mindegyik gyönyörű volt. Még a férfiak is. A nőkön lévő estélyik pompája meg szinte elhalványult viselőjükön.

Valahogy nem éreztem magam idevalónak. És nem csak a pompa és csillogás miatt, vagy épp, hogy akármerre megyek az emberek arrébbhúzódnak, mintha leprás lennék, vagy néhányak szánakozó, vagy éppen lekicsinylő pillantása.

Nem kellett messze mennem, mert az étellel megrakott asztal mellett állt. Ez természetes… Tömi a majmot.

Már nem voltam messze tőle, mikor megfordult, és egyenesen a szemembe nézett, majd végig a ruhámon, és megszólalt.

-         Cifra a te szoknyád alja, még sincs legény, ki akarja. De ha szoknya lekerül, a sok nadrág megfeszül. – mondta egy sunyi mosollyal az arcán, mire éreztem, hogy az arcom vörösebb árnyalatot vet.

Ennyit arról, hogy normális…

Magam körül hallottam némi nevetést, mire még vörösebb lettem. Vajon mennyien hallhatták, ezt az epés megjegyzést?

Hirtelen már nem is akartam a közelében lenni, inkább lefeküdni, hogy minél hamarabb meggyógyulhassak, és kijuthassak innen.

Hátat fordítottam Mike-nak, és gyors léptekkel próbáltam elérni a lépcsőig, de alig pár métert tudtam haladni, mert valaki megfogta az ép kezemet, és magához rántott.

Felnéztem az arcába, és megláttam Mike vigyorgó arcát, mire elszállt minden dühöm.

-         Ne haragudj. Csak vicceltem. Igazán csinos vagy. – bókolt, mire ismét fülig pirultam.

-         Köszönöm. És semmi gond sincs. Viszont nem megyünk le a táncparkettről? – kérdeztem zavartan.

-         Nem. Táncolni fogunk.

-         Azt nem hinném, mert én nem tudok táncolni.

-         Majd én vezetlek.

Ellenkezni már nem tudtam, mert elkezdett táncolni, engem is magával húzva.

Az egész estét végigtáncoltuk. Nagyon jól éreztem magam vele, és bár kétszer ráléptem a lábára, egy cseppet sem volt mérges, csak mosolygott.

1 óra körül járhatott, mikor teljesen kimerültem, és Mike felajánlotta, hogy elkísér a szobámig.

Mikor a szoba elé értünk, megálltam, majd felé fordultam.

-         Nagyon jól éreztem magam.

-         Mert találkozhattál Tanya-val ?  - mosolygott

-         Végül is… igen.  Rendkívül kellemes társaság.

-         Igen az. – értett egyet, de a végére már nem bírtuk röhögés nélkül.

-         Köszönöm a táncot. – mondtam a szemébe nézve

-         Én köszönöm. – felelte, miközben ő is rám nézett.

Nem tudom, meddig állhattunk így, de pár perc után kezdett kínossá válni a csend. Azon gondolkoztam, hogy mivel szakítsam meg a csöndet, és eszembe is jutott valami, amit már régóta meg szerettem volna kérdezni, és már épp megszólaltam volna, mikor ajkait az enyémhez érintette. Először annyira meglepődtem, hogy megmozdulni sem tudtam, majd az első sokkból kilépve én is visszacsókoltam

Vagy percekig csókolóztunk, majd mikor már nem kaptam levegőt elváltunk, és elköszöntünk egymáshoz.

Fáradtan, de boldogan mentem a fürdő felé. Most nem volt kedvem hosszú fürdést tartani, ezért a zuhanyt engedtem meg. A fürdőben szinte minden levendulás volt. A sampontól kezdve a testápolóig, aminek nagyon örültem, ugyanis a levendula az egyik kedvenc virágom.

Negyed óra múlva már az ágyban voltam. A kezem kicsit fájt, ezért egy fájdalomcsillapítót bevettem, és bedőltem a hatalmas ágyba.

Már majdnem elaludtam, mikor a folyosóról egy mérges morgást, majd csattanást hallottam, és végül egy hang is megszólalt.

-         Tartsd magad távol tőle. Ő az enyém. Ha még egyszer hozzáérsz, megöllek. – hallottam

-         Ez hagy legyen az ő döntése uram, hogy kit választ.  – hallottam meg Mike hangját

Mike?  Mit keres ő a folyosón? És kivel?  Ráadásul mi ez az állandó morgás? Nagyon ijesztő.  Holnap ki kell derítenem.

Sajnos tovább ezen nem tudtam gondolkodni, mert a gyógyszer hatni kezdett, én pedig pillanatokon belül elaludtam.

CARMEN

ELEZAR

IRINA

KATE

TANYA

 TANYA RUHÁJA

11. fejezet

Sziasztok.
Itt a friss fejezet. Küldöm Demon-nak, Adele-nak, Detty-nek, és az osztálytársamnak Zsoki-nak.
Jó olvasást.
Kommenteket kérek.
Puszi. <3

( Amy szemszöge)

Csak ültem a szobában, és néztem magam elé. Az utóbbi órák eseményi játszódtak le bennem. Az biztos, hogy még életemben nem történt velem egy nap alatt ennyi rossz.

Apuékra kellett volna hallgatnom, mikor győzködtek, hogy ne menjek ilyen messzire otthonomtól. Ha hallgattam volna rájuk, most bizonyára otthon lennék, és a saját ágyamba aludnék, ahol biztonságban lennék.

Hisz a farkasok őriznének. És eleget téve apám döntésének, hogy majd hozzámenjek Freddie Storma-hoz, aki nem mellesleg szintén a falka tagja. Sokban hasonlított is a többiekhez.

Napbarnított indián bőr, kidolgozott izmos test, barna haj, barna szem… egyéb méretekkel kapcsolatos dolgot viszont nem tudok róla mondani. Hogy szerencsémre-e? Nem biztos.

De tudom, hogy hiába a fantasztikus külső, sose tudnék vele igazán boldog lenni.

És ő se velem. Ez mutatja, az is, hogy nem vésődtünk egymásba. Visszatérve, miért apám akar nekem párt választani. Könyörgöm. Ez a XXI. Század.

Vagy legalább ne vesztem volna össze Nickkel. Akkor most vele lehetnék. Tényleg Nick!

Vajon rájöttek, hogy eltűntem? Bár ha igen, lehet, hogy most nem is érdekli. De ennyire nem sértődhetett meg. Vagy ha Nick mégis annyira haragudna rám, még mindig ott van Nikki.

Ő már biztos keresett. A 24 óra még nem telt el, tehát még nem jelenthették a rendőrségen az eltűnésemet. De mi van, ha Nick manipulálja a húgát, hogy ne törődjön velem. Esetleg még azzal is képes lenne megvádolni, hogy elmenetem valamelyik sarokra.

Pedig ha tudná, hogy hol vagyok…. Talán még akkor sem érdekelné. – gondolkoztam, mire eléggé megfájdult a fejem.

-         Talán körül kéne néznem, hátha találok valami menekülő utat. – mondtam ki hangosan gondolataimat, majd az ajtóhoz settenkedtem, és lassan kinyitottam, hogy körbenézhessek, hogy üres –e a folyosó.

Lassan, csendesen kinyitottam az ajtón, kidugtam a fejem…..

-         Hova-hova kisasszony?! – szólított meg egy ismeretlen hang, mire rögtön annak irányába fordultam, és egy húszas évei végén járó fiatalembert láttam a falnak támaszkodni.

A férfi nagyon jóképű volt. Rövid sötétbarna haja illett enyhén sápadt, borostás arcához, és sötét szemeihez.

-         Öhm… Én… - dadogtam, majd erőt vettem magamon, és nagy nehezen felháborodást színlelve megszólaltam

-         Mégis mi köze ahhoz magának?! Nem is ismerem!

-         Ohh. Elnézést udvariatlanságomért. Michael Volturi vagyok. De szólíts csak nyugodtan Mike-nak. És benned kit tisztelhetek? – kérdezte behízelgő, kedves hangon.

-         Amanda Black vagyok. De szólítson nyugodtan Amy-nek. – mondtam. – De az udvariaskodás helyett jobban örülnék, hogy ha elengednének. Nem tehetik ezt velem. Én még nem akarok meghalni. Szeretem az életet, és még alig tudtam élvezni. Kérem engedjenek el! – sírtam el magam, mire Mike odajött hozzám, és mellére vonva átölelt.. Nem volt erőm eltolni magamtól, ráadásul olyan kellemes illanata volt, hogy nagyon nem is akartam megtenni.

-         Ne aggódj. Amint teljesen meggyógyulsz kiengedünk. És itt nem vagy rab. Szabadon járkálhatsz.

-         És a szüleimet miért nem hívhatom fel? – szipogtam

-         Mert mindenkit veszélybe sodornál. És egy ilyen szituációt eléggé nehezen tudnál megmagyarázni a családodnak. Vezérünk biztosított szándékáról. Amint meggyógyulsz elmehetsz. DE addig szeretnénk, ha itt vendégként éreznéd magad, és nem fogolyként.

-         És miért higgyek neked, honnan tudjam, hogy nem hazudsz a szemembe? – kérdeztem bizalmatlanul

-         Nézz a szemembe, és higgy a szívednek. – felelte, és én belenéztem, ami hiba volt, mert a sötét írisze megbabonázott, és hittem neki. Nem tehettem mást. Szemei biztosítottak igaz beszédéről.

Ez a férfi annyival kellemesebb ember volt, mint Alice, vagy Emmett. Tiszta értelem, és barátság járja át jellemét. Semmi büszkeség, dölyfösség, sunyiság.

Gyógyulásom végéig csak vele szeretnék lenni.

-         Egyébként Volterrai vagy, vagy valahonnan máshonnan jöttél?

-         Nem Volterrából származom. La push-i vagyok. Ez egy kis indiánrezervátum a Washington félszigeten. Most jöttem az itteni St Louis egyetem jogi karára.

-         Ezek szerint okos is vagy, nem csak szép. – ezt inkább állította, mint kérdezte. – De azt mondtad, hogy egy indiánrezervátumból jöttél. Ezek szerint indián vagy? Pedig nem látszol annak. Vagy csak odaköltöztetek a szüleiddel?

-         Ez hosszú…. – próbáltam terelni, de ő nem hagyta ilyen könnyen lerázni magát.

-         Van időm bőven. Több is, mint gondolnád. – felelte, majd elmosolyodott, mintha egy jó viccet mondott volna.

-         Csak félig vagyok az. Apám indián. Anyám Magyarországról származik. Az egyetem után Forksba költözött, majd az egyik nap a barátaival lementek La push partjára, és ott találkozott apuval. A többit magad is láthatod. – mutattam végig magamon. – egyébként van még egy bátyám, aki másfél évvel idősebb nálam.

-         Az jó.  És milyen a viszonyod a testvéreddel?

-         Testvéries. Mármint tényleg. Rengeteg dologban különbözik a véleményünk, és olyankor anya bánatára rengetegszer eljutunk odáig, hogy órákig nem beszélünk egymással, és próbálunk a lehető legtávolabb kerülni egymástól, amíg apa tűrési határait el nem érjük. – nevetem el magam visszagondolva ezekre a pillanatokra. – És a te családod?- kérdeztem, mire elfordította a fejét, és valamit nagyon kezdett nézni a távolban, de én nem láttam semmit arra.

-         Ők már régen meghaltak.

-         Óóó… nagyon sajnálom. Nem kellett volna felhoznom.

-Ugyan. Már nagyon nem is gondolok rájuk. Ez az új családom. Bár régen volt még egy, de őket elhagytam, és azóta ide tartozom. Egyébként jó barátságban vagyunk velük, és ma estére pont őket várjuk látogatóba.

-         És pontosan hányan is vagytok ebben a családotokban?

-         Közel százan.

-         Százan? Vagyis ez hasonló, mint valami árvaház? Vagy hogy?

-         Igen valami olyasmi. – felelte zavartan mosolyogva.

-         És ez a másik család? Ők is sokan vannak?

-         Nem ők csak 5-en. Viszont az egyikükkel, Tanyaval vigyáznod kell. Nagyon sunyi, és kétszínű. Még ha megpróbálná is behízelegni magát nálad, könnyen lehet, hogy csak a vesztedet akarja.

-         Rendben van. Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Egyébként….

-         Amy! Hát itt vagy! Már mindenütt kerestelek. – hallottam meg egy ismerős hangot. – Mike te mit keresel itt? Készülődni, kéne a Denaliak fogadására.

-         Én csak vigyáztam Amy biztonságára. De úgy látom, hogy nem nagy sikerrel. A plázacica mindig beleüti valamibe a dolgát, amihez köze sincs. – felelte nem kis gúnnyal a hangjában

-         Köszönöm, hogy vigyáztál rá Mike, de innen átveszem. – mondta Alice, de én szívesebben maradtam volna Mikekal..

-         Szia Amy. Remélem hamar találkozunk. Ha mégis unatkoznál, a szobám a folyosó végén van. – mondta, majd odajött hozzám, és egy puszit adatott az arcomra, mire mögülem egy állatias morgást hallottam, de mikor hátrafordultam, csak Alicet láttam. Kíváncsian néztem rá, de ő csak Mike-ot vizslatta, aki időközben elsétált.

Ebben a pillanatban vettem észre, hogy Alice egy lila estélyiben van. Gyönyörűen nézett ki benne, de érdekelt, hogy miért vette fel.

-         Alice igazán csinos vagy, de miért van rajtad estélyi?

-         A Denalik nem véletlenül jönnek. Ma van Elezárnak a 35. születésnapja. Emiatt leszünk mindnyájan estélyiben. És már neked is találtam egyet.

-         Nekem? DE én nem is ismerem, és én csak vendég… vagy mi vagyok. – feleltem zavartan.

-         Ne butáskodj. Most már te is a családhoz tartozol. Tekints rám úgy, mint a húgodra, vagy nővéredre. Amelyiket szeretnéd.

-         Ez nagyon kedves tőled. Mindig is egy lánytestvérre vágytam.

-         Na gyere. Az ágyadon megtalálod a ruhákat. – mosolygott

-         Alice? Esetleg segítenél nekem?

-         Ezer örömmel. – kezdett pattogni.

-         Köszönöm. – ezután a szobámig csöndben mentünk, majd miután beléptem, egy gyönyörű kék pántnélküli estélyit találtam az ágyamon, az oldalán virágokkal.

Alice gyönyörűen kifestett, majd miután a ruhát felvettem, a hajamat is megcsinálta.

Miután ezzel is kész lettünk, felvettem egy ezüst magas sarkút, majd a tükör elé álltam.

-         Hűű Alice. Ez gyönyörű. Köszönöm.

-         Már csak egy valami hiányzik. – mosolygott, majd a háta mögül előszedett két kis dobozt, majd az asztalra rakva megmutatta tartalmát. – Már csak ez kell.

-         Nem Alice. Ez gyönyörű, de nem fogadhatom el.

-         Ne hülyéskedj. Igenis elfogadod. Azért van, hogy viseljék.

-         Köszönöm. Segítenél felrakni?

-         Ez a szív alakú kékes színű nyaklánc pont illik hozzád, és a ruhádhoz. A fülbevalójával együtt. De most már indulás.

-         Köszönöm Alice. Mindent. – néztem mélyen a szemébe, és most vettem észre, hogy teljesen félreismertem Alicet. Hiszen ő csak barátkozni akart velem. Én meg csak taszítottam. – Hirtelen ötletből odamentem hozzá, és átöleltem.

Első pillanatra megrándult, de aztán ő is átölelt. Így álltunk pár pillanatig, majd eltolt magától, és így szolt.

-         Most viszont ideje lenne indulnunk. Már biztosan megérkeztek.

-         Rendben van. Menjünk.

Kimentünk a szobámból, majd Alice átvette az irányítás szerepét, - bár jobban belegondolva eddig is ő irányított – és egy nagy ajtó felé vettük az irányt, majd Alice benyitott, és nekem még a lélegzetem is elállt.

Freddie Storma

:

 

 Michael Volturi ( Mike )

 

Amy, és Alice ruhája

 Amy nyaklánca a fülbevalókkal ( bocsi, kicsit bénán fényképeztem le)

 Amy cipője

:'(

Sziasztok.

Rossz hírrel jövök. Ezen a héten már nem lesz friss, mivel 5 óra múlva indulok Erdélybe, és csak vasárnap este érek haza, viszont kint majd próbálok írni. Amíg nem vagyok itt kérlek etessétek Kellan-t .
A 11. fejezetet talán jövő héten fel tudom rakni.
Addig is pá.
Puszi <3

10. fejezet

Sziasztok! Ismét itt vagyok. Nagyon sajnálom, hogy szünetet kellett tartanom, de az esti próbák miatt már tényleg nem tudtam írni.( A Líra és Epika előadása nagyon jól sikerült.) Azért remélem, hogy maradt még néhány olvasóm. A mostani fejezet elég rövid lett, de azért remélem tetszeni fog. A fejezetet most mindenkinek küldöm, és ha megejtenétek néhány kommentet a végén annak nagyon örülnék.
Jó olvasást.
Puszi. <3

(  Alice szemszöge )

-         Jasper! – kiáltottam szerelmem után, mikor megláttam.

- Szia. Hát te? – kérdezte meglepődve.

Bevallom ez a kérdés megbántott. Hát nem is hiányoztam neki?

-         Én is örülök, hogy látlak. – feleltem sértetten, és indultam volna tovább ügyet sem vetve rá, de hirtelen elkapta a kezem, és karjaiba zárt.

-         Édesem. Tudod, hogy – hogy értettem. Hiszen nem szoktál egy vásárlásból ilyen hamar visszaérni.

-         Most jobban siettem. Még fel kell készülni a Denali klán fogadtatására is. – kamuztam. Valójában Amy miatt siettem. Már nagyon várom, hogy beszélgethessek vele. Ugyanakkor félek is, hogy miként fog reagálni a klánunk. Hiszen ő egy ember. Vajon Jasper már tud róla?

-         Szerelmem? – kezdtem óvatosan. Nem hallottál valami újdonságot, amíg nem voltam itthon? – kérdeztem aggódva, mire arany szemeit rám szegezte.

-         Nem. Miről kéne tudnom? – értetlenkedett.

-         Semmi különösről. Csak kíváncsiságból kérdeztem. Ne is foglalkozz velem.

-         Hát rendben. – felelte, és egy rövid csókot váltottunk, majd kézen fogva elindultunk a trónterem felé.

Nem jártunk már messze, amikor hangokat hallottunk a trónterem felől. Gyorsan odafutottunk, és benyitottunk, ahol a tajtékzó Edwardal és a többi Volturi katonával találtuk szembe magunkat.

A teremben érezni lehetett a feszültséget. Már meg akartam kérdezni, hogy mi a gond, mikor Edward megszólalt.

-         Emmettnek, és neked fontos magyarázni valótok van. - morogta

(  Edward  szemszöge )

-         Már alig várom, hogy az a perszóna idetolja azt a ragyás fejét. – mérgelődött szerelmem. Már napok óta ilyen.  Nem csoda.

Valahányszor a Denali klán meglátogatja Volterrát, szerelmem idegroncs lesz. Még nem is a Denali klánnal van a gondja, hanem Tanyával. Minden 80 évvel ezelőtt történt, amikor még csak pár éve ismertük egymást és voltunk házasok.

Az egyik este nagyon összevesztünk valami apróságon. A Denali klán pont akkor látogatott meg minket. Akkoriban a klánjuk még 6 tagból állt. Mike volt a hatodik, aki egy nagyon hasznos manipuláló képességgel rendelkezik. Tanya már az elejétől fogva gyűlölte szerelmemet, és rávette Mike-ot, hogy kábítson el.

Így, ahogy az lenni szokott, a tudtom nélkül lefeküdtem Tanyaval. Bella abban a pillanatban nyitott be, miközben Tanya nagyban lovagolt rajtam. Szerelmem azután az alkalom után több napig rám sem nézett. Jasper szerint határozottan undorodott tőlem.

Aztán az egyik nap váratlan fordulat történt. Mike-ot bántotta, hogy ennyire elhidegült tőlem Bella, és mindent bevallott nekünk.

Nem szívesen lettem volna abban a pillanatban Tanya helyében, Bella ugyanis rávettette magát, és a katonáknak is csak nagy nehezen tudták őket szétszedni.

Mike még akkor csatlakozott hozzánk, Bella rá nem haragszik már, de a Tanya iránti ellenszenve csak nőttön-nőtt, valahányszor meglátogattak minket.

- Sajnálom. Az egész az én hibám. – ostoroztam magam

-         Ne butáskodj édesem. Te semmi rosszról nem tehetsz. Tanya ejtett csapdába. – vígasztalt. Olyan jószívű. Mindig is próbálta elsimítani a dolgot, ha rólam volt szó, pedig igazán a fejemhez vághatta volna még ezek után is, hogy egy utolsó senkiházi vagyok. És mégsem tette. Nem tudom, hogyan érdemeltem ki egy ilyen csodát.

-         Most viszont jó lenne, ha már mennénk. A többiek már biztos várnak. – mondta, majd egy csókot nyomott ajkamra

-         Rendben van. Induljunk. – fogtam meg a kezét, majd a trónterem felé vettük az irányt. Alig értünk oda, Rose ideges tekintetével találtuk szembe magunkat.

Gondolatában is csak haragot véltem felfedezni, na meg hogy komolyan gondolkodik azon, hogy ki csinálja az én tökkelütött bátyámat. Vajon már megint mit csinált Emmett, amit ez a hisztérika nem talált megfelelőnek? – gondolataimnak hangot is adtam.

-         Mit csinált Emmett, hogy ilyen erőszakos dolgokon elmélkedsz? – kérdeztem mosolyogva

-         Kérdezd a testvéredet. – mondta egy csepp kedvesség nélkül.

-         Mit csinált?! – kérdeztem türelmetlenül.

-         Egy emberi ribancot hozott be a kastélyba. – felelte nekünk, mire a lélegzetünk is elakadt.

-         Rosalie! Ilyennel még csak ne is viccelődj. – szidta le Bella

-         Nem tréfálkoztam. Kérdezd meg Alice-t és a drágalátos férjemet. –mondta Nem. Ilyen nincsen. Még a bátyám sem lehet annyira ostoba, hogy egy embert hozzon ide. Ugye?!

Ebben a pillanatban belépett a húgom Jasperrel az oldalán, de az arcáról csak értetlenséget tudtam leolvasni.

-         Emmettnek, és neked fontos magyarázni valótok van. – morogtam

Láttam rajta, hogy szólni akar, menteni a menthetőt, de ekkor belépett Emmett, aki láthatóan nem nagyon izgatta magát. Ezen felkaptam a vizet, és rögtön neki szegeztem a kérdést.

-         Nem kéne valamit megmagyaráznod? – kérdeztem.

Emberi tempóban a trónjához sétált, majd leült, és a jobb lábát rárakta a bal térdére, majd belekezdett.

-         A lány hozzám tartozik. Nem bánthatja senki. Ha valaki mégis ellenszegül parancsomnak azt a saját kezemmel ölöm meg. Kivétel nincs. Próbáljatok vele megbarátkozni, mert egy darabig itt fog élni. – sorolta monoton hangon.

-         És ezt mégis hogy gondoltad? Ő egy ember.

-         Tehát mindenki bírjon a vérszomjával.

-         És mégis miért van itt. – kérdeztem

-         Az éjszaka megpróbálták megerőszakolni. Még időben odaértem, de megsebesült.

-         Szegény lány. És mi lett a támadóival? – kérdezte Esmé aggódva. Tessék. Máris előjött az anyáskodó része. Lehet, hogy még nem is ismeri a lányt, de már most aggódik érte.

-         Kettétéptem őket. – mondta, miközben gondolataiban lejátszotta a történteket. – Remélem megértettétek az előbbi parancsomat, és tisztában vagytok vele mi a következménye, ha az itt tartózkodása alatt akár egy haja szála is meggörbül. – kérdezte ellentmondást nem tűrően.

-         Igen uram. – feleltük Rose-t kivéve, amit Emmett is észre vett.

-         Rose! Nem hallottam, hogy válaszoltál. – mondta, de Rose meg sem szólalt, mire Emmett még mérgesebb lett.

-         Rose! – ordított rá feleségére

-         Igen – felelte kényszeredetten, mire Emmett intett, hogy felőle le van zárva a gyűlés, és készülődjünk a Denaliak fogadására.

Szünet.

 
Sziasztok!

Elnézést kell kérnem mindenkitől, de egyhamar ne számítsatok frissre. Sajnos semmi időm nincs az írásra, mert az osztályommal készülünk a sulinkba lévő drámanapra, és minden nap 10 órakor érek haza, amikor már nincs erőm írni. Hétvégén azért majd megpróbálom továbbírni, de ha mégsem menne, kérlek ne haragudjatok.
A szambának szerencsére már vége, csak szeptembertől folytatódik, és ennek is vége lesz június 10.-én.
9-én lesz majd a főpróbánk.
Kérlek majd szorítsatok, hogy ne rontsak, mert eléggé lámpalázas vagyok.

Ui.: Az üzenetekre, és kommentekre hamarosan válaszolok, csak az angolokat majd még le is kell fordítanom, ami még egy szenvedés lesz, mert nem az erősségem.

Megértéseteket köszönöm.
Puszi. :)

9. fejezet

Itt az ígért második friss. Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást.
Puszi



( Alice szemszöge )

Kiléptem a szobából, és mosoly terült szét az arcomon, hogy ismét vásárolni indulhatok. Még beugrottam a szobámba, amit Jasperrel a férjemmel osztok meg.  Az egyedüli dolog nálunk , ami nem közös az a gardróbunk, és a ruhatárunk.

A ruhák még jó. Jaspernek egy szoknyám se állna jól. A gardrób meg túl kicsi lenne kettőnknek. Még így is alig férek el.

Bementem az említett helységbe, és egy virágos pamutruhát vettem fel egy fekete magassarkúval, és egy hozzá illő táskával, és már indultam is. A táskába beleraktam minden fontos dolgot. Iratokat, bankkártyákat, slusszkulcsot, és már indultam is. Már nem voltam messze a garázstól, mikor Jasperrel futottam össze

-         Szia Édesem. Hát te hová mész? – kérdezte, és egy futó csókot váltottunk.

-         Vásárolni. – feleltem, mire láttam az arcán a kétségbeesést. Bizonyára arra számított, hogy most, hogy itt van biztos megkérem, hogy kísérjen el.

-         De hiszen 2 napja voltál vásárolni. – mondta, mire mérgesen néztem rá, - persze belül nem haragudtam - mire ő – Ne haragudj édesem. Rögtön jövök, és elkísérlek.

Szinte megsajnáltam életem értelmét, és úgy döntöttem, hogy nem kínzom tovább.

-         Köszönöm drágám, de most egyedül szándékoztam menni. – Mikor meghallotta válaszom egy vakító mosoly terült szét arcán.

-         Ez esetben én megyek is. Még sok dolgot kell elintéznem. Vigyázz magadra. Amint hazaértél keress meg, hogy tudjam, nem esett semmi bajod. Szia. Szeretlek.

-         Szia. Vigyázni fogok. Én is szeretlek.

Azza elment, és én is mentem tovább a dolgomra. Bementem a garázsba, ahol ott állt az én drága Porschém, Emmett sárga Hummer h3-sa és Edward Volvója között. Még Edward vette nekem ajándékba. Azóta is imádom a kicsikét.

Beültem, beindítottam a kocsit, majd száguldoztam a pláza felé.

Mikor odaértem leparkoltam a kicsikémet a pláza parkolójában, és indultam is az emelet felé.

Egy csomó üzletet végigjártam. A csomagok nagy zöme Gucci, és Prada volt. A laza szabadidő ruhán kívül még vettem kisestélyiket is. Mikor a ruhákat kiválasztottam, levittem a kocsiba aztán mentem vissza, és ugyanezt eljátszottam a cipőkkel, és az ékszerekkel.

Mikor ezekkel is végeztem, mentem az élelmiszerüzletbe, és mindent vettem amire egy embernek szüksége lehet. Mikor kiértem, akkor jutott eszembe, hogy pár sminket, és testápoló meg hajápoló szert is kellene vennem.

A lányhoz nagyon illik a levendula, ezért mindenből levendulaillatút vettem.

Épp a sugarshop előtt mentem el, mikor látomásom támadt.

-         Mit akarnak tőlem? Kik maguk? És mikor mehetek haza? – kérdezte a lány

-         - Mi …. – akart válaszolni Emmett, de félbeszakította.

-         Tudja mit?! Nem érdekel, hogy kik maguk, a maffia, vagy bármi más, csak engedjenek el. – kiabált az ismeretlen.

-         Azt nem lehet. – felelte Emmett

-         Hogy érti azt, hogy nem lehet?!

-         Beteg. Valószínűleg üldözik. Nem biztonságos odakint. – felelte a bátyám

-         Legalább a szüleimet felhívhatom? – próbálkozott kétségbeesetten

-         Az sem lehetséges. Esetleg lenyomozhatnak

-         Ki fogsz jutni.

Ezzel eltűnt a kép, nekem meg nem kellett sok, hogy valamit, vagy valakit fel ne rúgjak. Hogy hazudhat Emmett szegény lánynak a képébe, hogy üldözhetik odakint, meg hogy lenyomozhatják a telefont.

A pasikat már megölte. A telefont meg nem lehet lenyomoztatni. Csupán nem akarja, hogy a lány a külvilággal érintkezzen. Megpróbálja inkább tönkretenni a lány életét azzal, hogy kiszakítja az életéből.

Már mentem volna tovább, mikor valami színeset pillantottam meg a szemem sarkából. A sugarshop egyik távolabbi sarkában ott volt a Jelly Belly. Úgy döntöttem, hogy azt is veszek a lánynak, hogy ha már nálunk tölti az időt, valami édes dolog is legyen az életében.

Bementem, és vettem 20kg-ot. ( igen jól olvassátok. Tudom, hogy soknak tűnik, de én meg tudnám enni :P ) , és indultam haza.

Még mielőtt Jasperhez megyek, meglátogatom a lányt. A folyosón haladtam végig, mikor hallottam, hogy a lány bemutatkozik.

-         Amanda Black. De hívj csak Amy-nek – felelte

-         Gyönyörű szemed van Amy. – bókolt,  Emmett. Hát Rosenak ezt még sose mondta. Mondjuk ha Rose-hoz hasonló szemet akar nézni, elég ha tükörbe néz, aztán magát dicséri.

-         Köszönöm.

És… - Nem hagytam befejezni a mondatát, mert kopogtatás nélkül beléptem. Lehet, hogy kopogtatni azért nem ártott volna. Most mit gondolhat rólam.

Most csak a ruhákat hoztam magammal, a Jelly Belly-t a kocsiban hagytam. Szó nélkül odasétáltam az ágyához, és kiborítottam a csomagok tartalmát.

-         Ezeket neked vettem az ittléted idejére. –mondtam, de nem válaszolt, csak némán űlt a kanapén, és figyelt.. – Amúgy Alice vagyok. Szia.

-         Amy. –felelte.

-         Ha végeztél az evéssel, átöltözhetnél.. Olyan ruhát vegyél fel, amiben van kék. Jól megy a szemedhez, és a hajadhoz. Na meg a tökéletes alakodon nagyon jól néz ki egy kék top. – mondtam, és magamban irigykedtem egy kicsit, hogy ilyen gyönyörű

-         Ja. Tökéletes alak. – hallottam meg egy mormogást Nem értem, hogy mi baja lehet a kinézetével. Egyes pasik ölnének egy ilyen nőért. Emmett meg is tette.

-         Na nekem mennem kell. Egy-két óra múlva visszajövök, és akkor sétálhatnánk. Körbevezetnélek a mostani otthonodban. – mondtam. Bízom benne, hogy összebarátkozunk. Sajnos a Volturis lányok közül egyel sem vagyok valami mély barátságban. Pedig annyira szeretnék egy igaz barátot.

-         Ne haragudj, de nem is ismerlek, és… - Nem hagytam, hogy végigmondja, amit akart, hanem közbeszóltam

-         Na látod! Itt az alkalom, és az idő, hogy megismerkedjünk – mondtam, és kifutottam a szobából, hogy végre Jasper ölelő karjai között lehessek.

KOMMENTEKET VÁROK! :D