11. fejezet

Sziasztok.
Itt a friss fejezet. Küldöm Demon-nak, Adele-nak, Detty-nek, és az osztálytársamnak Zsoki-nak.
Jó olvasást.
Kommenteket kérek.
Puszi. <3

( Amy szemszöge)

Csak ültem a szobában, és néztem magam elé. Az utóbbi órák eseményi játszódtak le bennem. Az biztos, hogy még életemben nem történt velem egy nap alatt ennyi rossz.

Apuékra kellett volna hallgatnom, mikor győzködtek, hogy ne menjek ilyen messzire otthonomtól. Ha hallgattam volna rájuk, most bizonyára otthon lennék, és a saját ágyamba aludnék, ahol biztonságban lennék.

Hisz a farkasok őriznének. És eleget téve apám döntésének, hogy majd hozzámenjek Freddie Storma-hoz, aki nem mellesleg szintén a falka tagja. Sokban hasonlított is a többiekhez.

Napbarnított indián bőr, kidolgozott izmos test, barna haj, barna szem… egyéb méretekkel kapcsolatos dolgot viszont nem tudok róla mondani. Hogy szerencsémre-e? Nem biztos.

De tudom, hogy hiába a fantasztikus külső, sose tudnék vele igazán boldog lenni.

És ő se velem. Ez mutatja, az is, hogy nem vésődtünk egymásba. Visszatérve, miért apám akar nekem párt választani. Könyörgöm. Ez a XXI. Század.

Vagy legalább ne vesztem volna össze Nickkel. Akkor most vele lehetnék. Tényleg Nick!

Vajon rájöttek, hogy eltűntem? Bár ha igen, lehet, hogy most nem is érdekli. De ennyire nem sértődhetett meg. Vagy ha Nick mégis annyira haragudna rám, még mindig ott van Nikki.

Ő már biztos keresett. A 24 óra még nem telt el, tehát még nem jelenthették a rendőrségen az eltűnésemet. De mi van, ha Nick manipulálja a húgát, hogy ne törődjön velem. Esetleg még azzal is képes lenne megvádolni, hogy elmenetem valamelyik sarokra.

Pedig ha tudná, hogy hol vagyok…. Talán még akkor sem érdekelné. – gondolkoztam, mire eléggé megfájdult a fejem.

-         Talán körül kéne néznem, hátha találok valami menekülő utat. – mondtam ki hangosan gondolataimat, majd az ajtóhoz settenkedtem, és lassan kinyitottam, hogy körbenézhessek, hogy üres –e a folyosó.

Lassan, csendesen kinyitottam az ajtón, kidugtam a fejem…..

-         Hova-hova kisasszony?! – szólított meg egy ismeretlen hang, mire rögtön annak irányába fordultam, és egy húszas évei végén járó fiatalembert láttam a falnak támaszkodni.

A férfi nagyon jóképű volt. Rövid sötétbarna haja illett enyhén sápadt, borostás arcához, és sötét szemeihez.

-         Öhm… Én… - dadogtam, majd erőt vettem magamon, és nagy nehezen felháborodást színlelve megszólaltam

-         Mégis mi köze ahhoz magának?! Nem is ismerem!

-         Ohh. Elnézést udvariatlanságomért. Michael Volturi vagyok. De szólíts csak nyugodtan Mike-nak. És benned kit tisztelhetek? – kérdezte behízelgő, kedves hangon.

-         Amanda Black vagyok. De szólítson nyugodtan Amy-nek. – mondtam. – De az udvariaskodás helyett jobban örülnék, hogy ha elengednének. Nem tehetik ezt velem. Én még nem akarok meghalni. Szeretem az életet, és még alig tudtam élvezni. Kérem engedjenek el! – sírtam el magam, mire Mike odajött hozzám, és mellére vonva átölelt.. Nem volt erőm eltolni magamtól, ráadásul olyan kellemes illanata volt, hogy nagyon nem is akartam megtenni.

-         Ne aggódj. Amint teljesen meggyógyulsz kiengedünk. És itt nem vagy rab. Szabadon járkálhatsz.

-         És a szüleimet miért nem hívhatom fel? – szipogtam

-         Mert mindenkit veszélybe sodornál. És egy ilyen szituációt eléggé nehezen tudnál megmagyarázni a családodnak. Vezérünk biztosított szándékáról. Amint meggyógyulsz elmehetsz. DE addig szeretnénk, ha itt vendégként éreznéd magad, és nem fogolyként.

-         És miért higgyek neked, honnan tudjam, hogy nem hazudsz a szemembe? – kérdeztem bizalmatlanul

-         Nézz a szemembe, és higgy a szívednek. – felelte, és én belenéztem, ami hiba volt, mert a sötét írisze megbabonázott, és hittem neki. Nem tehettem mást. Szemei biztosítottak igaz beszédéről.

Ez a férfi annyival kellemesebb ember volt, mint Alice, vagy Emmett. Tiszta értelem, és barátság járja át jellemét. Semmi büszkeség, dölyfösség, sunyiság.

Gyógyulásom végéig csak vele szeretnék lenni.

-         Egyébként Volterrai vagy, vagy valahonnan máshonnan jöttél?

-         Nem Volterrából származom. La push-i vagyok. Ez egy kis indiánrezervátum a Washington félszigeten. Most jöttem az itteni St Louis egyetem jogi karára.

-         Ezek szerint okos is vagy, nem csak szép. – ezt inkább állította, mint kérdezte. – De azt mondtad, hogy egy indiánrezervátumból jöttél. Ezek szerint indián vagy? Pedig nem látszol annak. Vagy csak odaköltöztetek a szüleiddel?

-         Ez hosszú…. – próbáltam terelni, de ő nem hagyta ilyen könnyen lerázni magát.

-         Van időm bőven. Több is, mint gondolnád. – felelte, majd elmosolyodott, mintha egy jó viccet mondott volna.

-         Csak félig vagyok az. Apám indián. Anyám Magyarországról származik. Az egyetem után Forksba költözött, majd az egyik nap a barátaival lementek La push partjára, és ott találkozott apuval. A többit magad is láthatod. – mutattam végig magamon. – egyébként van még egy bátyám, aki másfél évvel idősebb nálam.

-         Az jó.  És milyen a viszonyod a testvéreddel?

-         Testvéries. Mármint tényleg. Rengeteg dologban különbözik a véleményünk, és olyankor anya bánatára rengetegszer eljutunk odáig, hogy órákig nem beszélünk egymással, és próbálunk a lehető legtávolabb kerülni egymástól, amíg apa tűrési határait el nem érjük. – nevetem el magam visszagondolva ezekre a pillanatokra. – És a te családod?- kérdeztem, mire elfordította a fejét, és valamit nagyon kezdett nézni a távolban, de én nem láttam semmit arra.

-         Ők már régen meghaltak.

-         Óóó… nagyon sajnálom. Nem kellett volna felhoznom.

-Ugyan. Már nagyon nem is gondolok rájuk. Ez az új családom. Bár régen volt még egy, de őket elhagytam, és azóta ide tartozom. Egyébként jó barátságban vagyunk velük, és ma estére pont őket várjuk látogatóba.

-         És pontosan hányan is vagytok ebben a családotokban?

-         Közel százan.

-         Százan? Vagyis ez hasonló, mint valami árvaház? Vagy hogy?

-         Igen valami olyasmi. – felelte zavartan mosolyogva.

-         És ez a másik család? Ők is sokan vannak?

-         Nem ők csak 5-en. Viszont az egyikükkel, Tanyaval vigyáznod kell. Nagyon sunyi, és kétszínű. Még ha megpróbálná is behízelegni magát nálad, könnyen lehet, hogy csak a vesztedet akarja.

-         Rendben van. Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Egyébként….

-         Amy! Hát itt vagy! Már mindenütt kerestelek. – hallottam meg egy ismerős hangot. – Mike te mit keresel itt? Készülődni, kéne a Denaliak fogadására.

-         Én csak vigyáztam Amy biztonságára. De úgy látom, hogy nem nagy sikerrel. A plázacica mindig beleüti valamibe a dolgát, amihez köze sincs. – felelte nem kis gúnnyal a hangjában

-         Köszönöm, hogy vigyáztál rá Mike, de innen átveszem. – mondta Alice, de én szívesebben maradtam volna Mikekal..

-         Szia Amy. Remélem hamar találkozunk. Ha mégis unatkoznál, a szobám a folyosó végén van. – mondta, majd odajött hozzám, és egy puszit adatott az arcomra, mire mögülem egy állatias morgást hallottam, de mikor hátrafordultam, csak Alicet láttam. Kíváncsian néztem rá, de ő csak Mike-ot vizslatta, aki időközben elsétált.

Ebben a pillanatban vettem észre, hogy Alice egy lila estélyiben van. Gyönyörűen nézett ki benne, de érdekelt, hogy miért vette fel.

-         Alice igazán csinos vagy, de miért van rajtad estélyi?

-         A Denalik nem véletlenül jönnek. Ma van Elezárnak a 35. születésnapja. Emiatt leszünk mindnyájan estélyiben. És már neked is találtam egyet.

-         Nekem? DE én nem is ismerem, és én csak vendég… vagy mi vagyok. – feleltem zavartan.

-         Ne butáskodj. Most már te is a családhoz tartozol. Tekints rám úgy, mint a húgodra, vagy nővéredre. Amelyiket szeretnéd.

-         Ez nagyon kedves tőled. Mindig is egy lánytestvérre vágytam.

-         Na gyere. Az ágyadon megtalálod a ruhákat. – mosolygott

-         Alice? Esetleg segítenél nekem?

-         Ezer örömmel. – kezdett pattogni.

-         Köszönöm. – ezután a szobámig csöndben mentünk, majd miután beléptem, egy gyönyörű kék pántnélküli estélyit találtam az ágyamon, az oldalán virágokkal.

Alice gyönyörűen kifestett, majd miután a ruhát felvettem, a hajamat is megcsinálta.

Miután ezzel is kész lettünk, felvettem egy ezüst magas sarkút, majd a tükör elé álltam.

-         Hűű Alice. Ez gyönyörű. Köszönöm.

-         Már csak egy valami hiányzik. – mosolygott, majd a háta mögül előszedett két kis dobozt, majd az asztalra rakva megmutatta tartalmát. – Már csak ez kell.

-         Nem Alice. Ez gyönyörű, de nem fogadhatom el.

-         Ne hülyéskedj. Igenis elfogadod. Azért van, hogy viseljék.

-         Köszönöm. Segítenél felrakni?

-         Ez a szív alakú kékes színű nyaklánc pont illik hozzád, és a ruhádhoz. A fülbevalójával együtt. De most már indulás.

-         Köszönöm Alice. Mindent. – néztem mélyen a szemébe, és most vettem észre, hogy teljesen félreismertem Alicet. Hiszen ő csak barátkozni akart velem. Én meg csak taszítottam. – Hirtelen ötletből odamentem hozzá, és átöleltem.

Első pillanatra megrándult, de aztán ő is átölelt. Így álltunk pár pillanatig, majd eltolt magától, és így szolt.

-         Most viszont ideje lenne indulnunk. Már biztosan megérkeztek.

-         Rendben van. Menjünk.

Kimentünk a szobámból, majd Alice átvette az irányítás szerepét, - bár jobban belegondolva eddig is ő irányított – és egy nagy ajtó felé vettük az irányt, majd Alice benyitott, és nekem még a lélegzetem is elállt.

Freddie Storma

:

 

 Michael Volturi ( Mike )

 

Amy, és Alice ruhája

 Amy nyaklánca a fülbevalókkal ( bocsi, kicsit bénán fényképeztem le)

 Amy cipője